Header Ads

GYÁSZ: Ma hajnalban meghalt Feri bácsi, az édesapám.. az utolsó lélegzetvételei előtt elmondtam neki azt, amit már MINDENKI tudott..


Zsolt szívtépő történetét olvashatják el, amely az elengedésről és a vele járó fájdalomról szól. Megkönnyeztük! Sokat tépelődtem hogy vajon leírjam-e érzéseimet..egy igen megrázó tragikus végkimenetelű esemény kapcsán,ami Édesapám 70. életévében elhalálozását követelte...Olyan dolgot tettem aminek folyományaként fölgyorsítottamaz eseményeket...ami fölött gondolati síkon azóta sem tudok napirendre térni...pedig érzem hogy jól, tőlem elvárhatóan a legjobban cselekedtem aznap este, mikor végleg távozott az ismeretlenbe...Ki kell hogy írjam magamból, háthafájdalmam némileg alábbhagy, mert embertelen az, mitát kellett élnem...
- Egyáltalán érdekel valakit..? Vagy csak nekem van valamiféle megnyilvánulási kényszerem...?Végül arra az általam bölcsnek vélt következtetésre jutottam, ha, akár csak egy ember is, végigolvasva megérti mondanivalóm lényegét, akkor már megérte.. Próbálom rövidebbre fogni, ami persze relatív és ez estben majdhogynem lehetetlen...Édesapám veleszületett donga lábbal és csípőficammal dolgozott, ameddig korosodva el nem érte a már szinte mozgásképtelenséget járását illetően...Fölnevelt három gyermeket, hű társaként édesanyámnak..Mikor betöltötte 70. életévét akkor jelentkeztek az első olyan tünetek amik aggodalomra intettek..Vizsgálatok következtek, amik végbél daganatos megbetegedésre következtettek, majd további vizsgálatok megerősítették a szomorú valóságot. miszerint előrehaladott rosszindulatú daganat van jelen a szervezetében...Kórházban töltött első heteiben nem vártan, gyorsan romlott az állapota az otthonihoz képest...persze megviselték az egymást érő vizsgálatok, amik nagy része teljes étel és ital megvonást követelt...1 hónap alatt rohamos súlyvesztés következett, ami teljességgel kizárta egyebek mellett a műtéti beavatkozást...de mivel a teljes bélelzáródás lehetősége egyre nagyobb veszélybe sodorta Őt. Így már mikor sikerült picit erősíteni a szervezetét megműtötték.. De csak a vastagbelet vezették ki az oldalára...(Sztóma)A fő problémával sajnos nem tudtak mit kezdeni a beteg állapotára hivatkozva, további műtét vagy kezelésről csak valamikor később..lehet szó HA javul az állapota...magyarra fordítva lemondtak róla és otthoni "lábadozásra ítélték"Édesanyám ápolta, pelenkázta, etette stb. Amikor tudtam mentem segíteni borotválni stb...ami ezzel jár..a részletekkel nem akarok senkit sokkolni..nagyjából tudja mindenki miről van szó...Sokat beszélgettünk... mindig biztattam próbáltam pozitívan hozzá állni ehhez az áldatlan helyzethez..Reményvesztettséget soha nem sugalltam felé..próbáltam éreztetni vele hogy nem teher a számunkra Őt ellátni..mert talán ez jobban zavarta mint maga a betegsége...Most már azt hiszem ideje rátérni a lényegre..:6. hó 14. én kora délután hívott édesanyám:- Nem eszik nem iszik apád már semmit, bajt érzek gyere amikor tudsz...! Gondoltam, máskor is volt már ilyen étvágytalan...de azt is tudtam hogy más is van, csak anyu aggodalmas típus és nem véletlen mondta amit mondott ( Ne idegesen "rohanjak" 60 km.-t odáig)..Testvéremmel mikor odaértünk, előrement én pedig megálltam egy szóra anyuval az előszobában, de már látom hogy könnyes szemekkel jön is ki azonnal a helyiségből ahol apu fekszik...Ennek fele sem tréfa... tudatosult bennem, és azonnal bementem..Apám rám nézett csontig hatoló, segítség kérő olyan tekintettel amit nemhogy leírni de még elmondani is lehetetlen...Erőt vettem magamon, bár úgy éreztem derékig mocsárban kéne gázolnom az ágyig alig öt métert...nem hittem a szememnek pedig pár napja voltam nála..Zihálva vette a levegőt, mozgatta a száját valamit akart mondani de már a kórházban is oda kellet teljesen hajolni hogy értsem, mert csak suttogni tudott...egyszerűen nem értettem semmit bármennyire is szerettem volna...zavarodottságomban bólogattam és próbáltam nyugtatni... Vártuk az orvost, közben anyu odalép és fölhajtja a takarót..: - Nézd a lábait milyenek lettek délben még semmi nem volt..Oldalra pillantva olyan szintem megrökönyödöttem, hogy beleszédültem a látványba.. mert teljesen lilásfekete bőrszín fogadott azokon az amúgy is csontra fogyott vékonyka lábakon, ami számomra egyben a felismerés hogy itt már remény nincs tovább..amiben az orvos szavai is megerősítettek..- Sajnos azt kell hogy mondjam, a bácsi haldoklik..Fölmerült a kórház lehetősége is de mivel a végeredmény sajnos ugyanaz..így azonnal elvettetem a lehetőségét...akkor inkább otthon..Bár fájdalmai nincsenek mert azt többször értésünkre adta, a félelmei annál nagyobbnak tűntek, hogy minden remény szertefoszlott és az orvos bár nem kiabált vélhetően pár szó foszlányt elcsípett amiből már ő is a legrosszabbra következtethetett..Mikor megtudtam hogy akár hajnalig is eltarthat a haldoklása..
loading...